Wehner Tibor, SZANYI
A Miskolci Galéria Könyvei 12.
1998. február 1.

Egy látszatszerűségekre alapozott, a kimondhatatlanságok koloncait hordozó periódus: a hetvenes és a nyolcvanas évek - amikor a szocialistának nevezett rendszer vontatott, lassú agóniával múlt ki, s a keleti blokk gyenge léggömbként durrant szét -, és a rendszerváltásnak nevezett fordulatot követő, valóságos bizonytalanságokkal átszőtt, egyre kaotikusabbá váló időszak: a kilencvenes évek - kapkodó, perspektívákat felmutatni képtelen jelen korunk - teremtette, teremti meg Szanyi Péter szobrászművész munkálkodásának tereit és idő-kereteit, dimenzióit. A huszonöt esztendővel ezelőtt a főiskoláról kilépő - a mester a kitűnő művész-pedagógus, Somogyi József volt -, műveivel önálló és kollektív kiállításokon bemutatkozó és később rendszeresen szereplő, majd egyre jelentősebb alkotásokkal életművet alapozó szobrászművésznek tehát két, egymástól gyökeresen elváló, különböző indítékok és eszmények által ösztönzött korszak adatott, adatik meg alkotói szándékainak valóra váltásához.
Korántsem e kettősség az eredője a Szanyi Péter munkásságát jellemző két, ellentétes tendenciát körvonalazó megállapításnak:
- 1. E szobrász műveivel a magyar szobrászati hagyomány klasszikus szellemiséggel áthatott, azon áramlatához kapcsolódik, amelyben az alakidézés, a valósághűség-vezérelte figurativitás, a figurateremtés a domináns.
- 2. E szobrász műveivel a magyar szobrászati hagyomány klasszikus szellemiséggel áthatott áramlatától elrugaszkodó, azon törekvéshez, tendenciához kapcsolódik, ahol a térszervezői kutatások kiterjesztése, az elvont nyelvezetű műépítés játszik kiemelkedő szerepet.
Áttekintve a sokszínűségben és változatosságokban játszó, negyedszázados életművet megállapíthatjuk, hogy Szanyi Péter a szobrászat számos ágazatában, műfajában aktívan tevékenykedő művész: alkotásai monumentumokként, kiállítási közegbe komponált, középméretű kompozíciók gyanánt, kisplasztikákként valósultak és valósulnak meg. Mindezeken túl Szanyi Péter folyamatosan dolgozik a konvencióitól megszabaduló, egyre szabadabb alkotói terepet kínáló éremművészet területén, de a nagyon erős kötöttségek által determinált pénztervezés ágazatában is figyelemre méltó "alkalmazott" szobrászati teljesítménye. Munkái között körplasztikák és domborművek, külső, szabadtérbe és épületbelsőbe helyezett alkotások, megbízásra készült, megrendelői programot teljesítő művek mellett - a kilencvenes évek kezdete óta - szobrász-alkotótelepi közegben megszületett, autonóm művészi terv szellemében létrehozott monumentumok is fellelhetők. A miskolci-budapesti, a magyar művészek középgenerációjához kapcsolható szobrász termésébe magától értetődő természetességgel illeszkedik a tradicionális portré, a lírai szólamokat megszólaltató kisplasztika, a szakrális térbe komponált emlékszobor, a közösségi rendeltetésű épület falán otthonra lelt domborműves emléktábla, a nagyszabású és nagyméretű, belső teret organizáló relief, valamint az emlékmű, a kútszobor és a díszítő jellegű alkotás. E sokrétűséget szükségszerűen kíséri, szolgálja az anyagválasztás és az anyagmegmunkálás, a technika változatossága: Szanyi önt bronzot - az ősi, jól bevált és a viaszveszejtéses eljárással -, farag követ és fát, domborít rézlemezt, megmunkál - nagyüzemi technológiát is igénybe véve - vasat és acélt, és esetenként mű-összetevőként alkalmaz betont is. Az összkép általánosíthatóságának, modellezhetőségének további akadályait jelzi, hogy e szobrász alkotásait vizsgálva a stilisztikai kategóriák közötti könnyed szökellések követésére is vállalkoznunk kell: a realista szemléletű alakformálásra, a nonfiguratív elemekből való építkezésre, a valóságelemek asszociatív átírására, a stilizációra és a dekoratív formaképzésre egyként könnyen kiemelhetünk példaadó alkotásokat a huszonöt év művészi terméséből. A hagyományos műforma megőrzésének éa a tradícióktól való eltávolodásnak művekben testet öltő váltakozása nem egyenes vonalú fejlődéshez, vagy történeti ívhez kapcsolódva regisztrálható, hanem sokkal inkább az adott kompozícióval összegezni vágyott kifejezés, tartalmi kör, jelleg, hatóerő-intenzitás által meghatározottan.
Kis lovasok, bohócok, minotauruszok, torzók, harcosok, ülő nőalakok lágyan modellált kisplasztikái szerepeltek Szanyi Péter hetvenes években rendezett tárlatain: e műveket bensőséges líraiság, de ugyanakkor expresszivitás, valamifajta zaklatottság, túlfűtöttség is vezérelte. "A legyőzött és a győzni akaró, az esetlen, esendő és a szemben álló, szembe szálló, a magát megadó és az önmagát soha fel nem adó ember állandó modellje Szanyi Péternek." - írta a művész korai munkáiról a nyolcvanas évek elején S. Nagy Katalin, s egyúttal felhívta a figyelmet Szanyi térérzékenységére: arra, hogy igazi, a szó szoros értelmében vett körplasztikákat, valóságosan is körüljárható, térbe komponált műveket alkot. Már a pályakezdő alkotószakasz kisplasztikáinak sorában felfedezhetjük A nagy konstrukció című munkát, amely figura és vázszerkezet kombinációjaként érdekes, feszült tömeg-térrács kapcsolatot, téri problematikát vet fel, s amelynek a pálya későbbi periódusában egyre nagyobb szerepe, jelentősége lesz.
A teret behálózó vonalas szerkezet és az általa közrefogott alak kompozíciójaként jött létre a nyolcvanas években többek között az Angyalcsapda és a Vázlat a jobb oldali lator templomához című kisplasztika. Ekkor már áll a zalaegerszegi, elvont formarendre komponált, kőből faragott Űrhajós emlékmű és helyére került a debreceni, nagyvonalú, dekoratív ritmusképletet, izgalmas vibrálású dombormű-felületet teremtő Zene című fal-relief, és a budapesti Thermal Szálló hagyományos alakítású és felfogású bronz Ülő nő - je is, és sorozatban készülnek az olyan, eltérő jellegű feladatokat tanúsító munkák, mint a miskolci Bartók Béla és Berzeviczy Gergely domborműves emléktábla, az - akkor még leninvárosi - Olefin című rézlemezplasztika, vagy a sátoraljaújhelyi beton-fogadószobor. A kisplasztikák vissza-visszatérő szereplője, az angyalfigura fel-feltünedezik Szanyi Péter érmein és plakettjein is, amelyeknek alakítására a festői jelleg, elmosódó körvonalakkal határolt formaképzés, tragikus színezetű töredezettség, töredékesség a jellemző. Az 1987-es miskolci önálló kiállításon felvonultatott kisplasztikák - a dróthálóval körbefont figurák és a figuraegyüttesek érzékeny térszervezése, a megrázó erejű Reggeli című tárgyszobor - a villa és a kés által közrefogott tányéron madártetem fekszik - kapcsán jegyezte meg Jurecskó László: "Szanyi a módszerben rejlő lehetőségeket sokféleképpen használja ki, egyaránt él az ironizálás, a nosztalgia, a pátosz, az együttérzés, az elidegenedés és az emlékezés lehetőségével."
A kilencvenes évek történetét megnyitó mű-sorozat nyitányán két köztéri munka áll: a tokaji Bacchus-kút és a szerencsi Pegazus-kút; két könnyed, vidám, játékosan archaizáló kompozíció. Az évtized közepén kivitelezett nagyszabású alkotás, a Sajópetri templomában felállított, példamutató leleménnyel az építészeti térhez komponált kétalakos Mindszenty-emlék fegyelmezett, de meglepő szobrászi nóvumokat nem reprezentáló monumentum gyanánt valósult meg, ám a korábban megszületett eperjesi Harangtorony, a németországi Katzow-i Vonalak a térben, és a Sajópetri emlékműve után létrejött encsi Felhők fölé, a budapesti Carpe Diem és a dunaújvárosi Memento már a térvonal-, vagy tér-grafika-szobrok monumentális, karakteresen egyéni színezetű, kiteljesedett változataiként realizálódtak. E hegesztett acél-térplasztikák nyitott vagy zárt rendszerű vázszerkezetükkel, merész magasbatörésükkel különös erőt kifejtve szervezik maguk körül a teret: az egymással találkozó, virtuális síkokat közrefogó, látszatszerű tereket behatároló vázalkotó vonalkonstrukciók a nézőpontok változtatásával állandóan módosuló térhatást, térélményt keltenek. Itt már nyoma sincs a kisplasztikák körében tetten érhető finom plasztikai megoldásoknak, a díszítő jellegű szobrok játékos komponálásának: vad erők, szenvedélyek, kirobbanó energiák vezérlik a meg-megbicsakló futású térgörbületeket alkotó vázakat. A váz-térszervező törekvés betetőzéseként valósult meg a dunaújvárosi Dunapart alkotótelepi termésként két évtizede szerveződő szoborfüzérben, tágas folyóparti térben 1996-ban a méltóságos templom-architektúra képzetet keltő, harangokat hordozó, Memento című, különös szobrászati-építészeti konstrukciót teremtő, monumentális Szanyi-alkotás.
A Szanyi Péter-kisplasztikák bensőséges atmoszférát sűrítő, a kizökkent-megzavart, egykor-volt harmonikus közegek, megbomlott egyensúlyú világok, tünékenységbe foszló jelenségek - és e világok szereplőinek dús érzelmekkel és pszichikai mélységekkel megragadott - megtestesítései. Az autonóm, az önálló művészi program szellemében és a megrendelésre, megbízásra komponált monumentumok a heroikus emlékállítás vágyával fűtött alkotások. A század- és az ezredvég sokágú plasztikai áramlatainak sodrásában Szanyi Péternek a hagyományőrzés, és a mértéktartó újítás igézetében született művei is arra intenek, hogy soha nem volt nagyobb szükség az elmélyült meditációra, az őszinte átélésre, az egyén sértetlenségének és sérthetetlenségének megőrzésére, az egyéniség kibontakoztatására, s a múltba hulló értékek megragadására és felmutatására mint jelen időnkben és tereinkben. A felismerések, a hiányok-ösztönözte feszültség nemcsak a Szanyi-szobrok belső, lényegi vonása: a feszültség a szobrok és a körülvevő világ között is vibrál, villódzik.




« vissza|a lap tetejére|tovább az eredetihez »